Fire
6.rész Érzések, még mit nem!
Giovanni:
- Hmmm... aj! Pffuu... Ah!
- Mi a baj haver, még valaki azt hiszel haldolkolsz?!
Időbe beértem a suliba, sőt még 10 perc volt amig becsengettek. Ami maradjunk annyiban igen ritka eset volt nálam, hogy ennyire de ennyire pontos legyek. Gonzales-el és Hectoral, a két jó barátommal simán letudtunk ülni és elfoglalni a szokásos helyünket az udvar legvégébe az egyetlen fa alatt ami ezen a terepen nőtt. Amióta csak megérkeztünk és leültünk folyton kerestem a helyem, hol felültem, hol lefeküdtem, hol a fatörzsének támaszkodtam, összeborolztam a hajam és folyton nyögdécseltem és fujtam a levegőt. Ennek az oka nem más volt, mint Lupe. Folyton ő járt az eszembe és bekellett valljam aggódtam érte. Igen aggódtam érte. Azért a lükéért, akivel csak alig egy hete ismerjük egymást. Ott kellett volna maradjak, mellett legyek és segítsek neki. Uh, komolyan mi ütött belém hirtelen? Miguel amugysem ment volna bele, hogy kihagyjam a sulit. Igaz is Miguel mellette van, biztonságban van, biztos, hogy jól viseli gondját, sőt az is lehet, hogy már haza is vitte. Bár mondjuk az éttermet nem hagyhatja ott, akkor legalább nem dolgoztatja, hanem csak ott üldögél a pult mögött igen.... igen erről van szó, biztos, hogy erről van szó.
- Csak nem a bátyád ex csajáról álmélkodsz éppen? - vigyorgott kajánul Gonzales.
- Nem! - igen...
- Oh, persze nézzenek oda, hogy elpirult! Fején találtad a szöget Gonzales! - nevetett vele együtt Hector.
- Nem! És Nem! mondom, hogy nem! - tekintettem össze vissza, hogy elprobáljam rejteni a zavarbajöttemet. De nem nagyon sikerült, hogy sikerülne mikor a két legjobb barátom előtt próbálom rejtegetni.
- Jól van jól van... - veregette meg a hátamat. - Nincs semmi amiért szégyenld magad, hogy a bátyád exéért csorgatod a nyálad...
- Erről szó sincs, ugyan már! - kaptam fel magamat és hagytam ott őket.
Hallottam ahogy utánam kiáltanak, hogy csak viccelődnek és várjam meg őket, de hátra sem pillantottam. Hogy nekem tetszedjen az a kis lüke? Na még mit nem! Dehogy tetszik... nem az estem! Egyáltalán nem az esetem! És ebben a pillanatban mintha az agyam csak viccelődni akart volna, felugrott Lupe arca, ahogy mosolyogva felém néz és a nevemet mondja. Idegesen összeborzolom a hajamat és nem nézek magam elé, hogy éppen merre is tartok és nem ütközöm össze valakivel.
- Aj! - és persze, hogy összeütközöm valakivel.
- Ne haragudj! - pillantottam le, hogy éppen kinek is mentem neki.
- Giovanni... - na még csak ez hiányzott. Ekkore szerencsém nem lehet, hogy pont vele ütközzek össze.
- Hé, haver, mondtuk hogy várj meg! Ennyire felhuztad magad, hogy... Oh, üdvözlöm hölgyeim! - hajolt meg drámain Gonzales a három lány előtt, akik éppen előttem álltak.
Akinek én neki mentem, Esly volt a neve, mindig a nyomomban volt és próbált becserkészni, de nem volt az estem és mindig lepattintottam, de ő nem adta fel. Jobb és bal oldalán, két követője, barátnője Litzy a sportos, akivel bekell valljam, hogy jól el lehet beszélgetni, bár nem mintha tetszene nekem, csak sokszor a családja nálunk ünnepelt vagy tartott egy nagyobb összejövetelt az éttermünkbe és olyankor mindig elhuzodott, mondva hogy ő a fekete bárány a családjába. Valahogy megtudtam érteni... és sokat beszélgettünk. Valamint a másik Yuridia, na őt egyáltalán nem birom. Olyan vékonyka kis hangja van és folyton dobja magát ide oda és repeskedi a kis szem pilláit, folyton neki kell legyen igaza és valami hiper szuper feljebb valónak érzi magát, másokhoz képest. Kényes liba! Esly sem volt más, nagyon jól tudtam, hogy hasonlóan üt hozzá, nem egy hír járt körbe, hogy milyen is valójában, hogy más lányokat hogy megaláz és attól mert gazdag azt hiszi, hogy bármit megtehet. Bár előttem kívételesen nem így viselkedett, mint mondtam nem volt titok, hogy bejövők neki, de engem nem érdekelt.
- Giovanni, milyen jó, hogy összefutunk. Olyan rég beszéltünk... azon gondolkodtam, hogy...
- Ne haragudj, de most mennem kell! - kerültem ki őket és indultam meg az osztályunk felé.
Hallottam még, hogy Gonzales és Hektor elnézést kér, hogy éppen nem vagyok valami jó kedvembe, majd hamarosan követnek. Persze, hogy nem vagyok jó kedvemben. Hogy is lehetnék, mikor az a csaj jár folyton a fejemben. Ezt én mondtam ki? Tényleg én mondtam ki ezt? Ledobtam magam a helyemre és igazából meg sem mozdultam onnan egész idő alatt, csak ha kikellett mennem vagy kajálni. Gonzales és Hector nem értettek egyáltalán, hogy mi van velem. De min is csodálkozok? Én nem értem saját magamat, hogy mi van velem, akkor honnan kellene ők tudják, hogy mi van velem?! Nem értem! Egyszerűen nem értem, hogy miért járt folyton az a csaj a fejemben egész idő alatt... beleőrülök. Ebbe tuti, hogy beleörülök.
- Este nem megyünk el egyet bulizni?
- Én rohadtul benne vagyok! Ugyis, olyan rég voltunk! Mit szólsz Giovanni?
Buli? Igen, talán az kellene. Nem is olyan rossz ötlet, kicsit ki szellőztetem a fejemet, kicsit elengednem a gőzt, talán csak hosszú napnak igérkezett a mai, de ha bulizom egyet és elengedek mindent, holnap már minden a normális lesz. Igen, így van! Így kell legyen.
- Persze, menjünk! A szokásos helyen, a szokásos időben? - a srácok bólintottak, majd el is válltunk, hogy mindenki hazamehessen és a saját dolgát végezhesse addig is.
Vajon bekellene menjek az étterembe? Most mondom, hogy elfogom engedni, erre fel megint rajta gondolkodom.... De mondjuk csak a bulitól kezdve, addig is... addig is. Miért ne? Talán haza kísérhetném, Miguel még egy ideig biztos, hogy nyitva hagyja az éttermet így nem tudja ott hagyni, talán akkor én... én hazakísérhetném.
Lupe:
- Jól vagy?
- Ugyan úgy vagyok Miguel, ahogy 5 perccel ezelőtt is, jól! Megnyugodhatnál, tényleg nincs semmi bajom. - Miguel egész műszak alatt rajtam tartotta a tekintetét és 5 percenként azt kérdezte, hogy nincs e semmi probléma, jól vagyok e és nem érzek e semmit sem. Aranyos volt, ahogy aggódott. De tényleg jól voltam, meglepően jól.
Annak ellenére, hogy kimentettek a vízből és első segélyt alkalmaztak rajtam, rendben voltam. Egy kis erősséget mondjuk éreztem a mellkasomban, szurást, de szerintem a víz miatt volt. Kicsit kényelmetlen volt, de nem fájdalmas. Egész jól tudtam végezni a munkám tőle. Bár ennek ellenére, Miguel 10 - 15 perc után leültetett, hogy pihenjek egyet. Mire ezt megelégeltem és rá szóltam, hogy mindjárt többet pihenek mint dolgoznék, szóval engedjen már dolgozni. Nagy nehezen bele is ment, de persze szólnom kellett ha bármit is éreznék. Csak égnek emeltem a tekintetemet de belementem. Azért elég forgalmas volt az étterem, pláné dél felé így egyedül nem birta volna.
- Mit szólnál ha ma este megvacsoráznánk együtt? - szólalt meg egyszer amikor egy kicsit fellélegezhettünk a nagy zsufoltság után.
- Tessék? Együtt, a többiekkel... persze nálatok?
- Nem, arra gondoltam, hogy ketten. Mint régen... azaz barátokként.
- Oh... - erre nem számítottam egyáltalán. Vagyis nem az mintha mást akartam volna hogy legyen ebből, csak ez olyan hirtelen jött.
- Vagy nem akarsz? Van esetleg valami programod?
- Nem! Nem! Nem arról van szó, hogy nem akarok. Sőt, menjünk! Benne vagyok, menjünk és beszélgessünk egyet! - mosolyodtam el.
- Rendben akkor este 8-ra érted megyek, mit szólsz?
- Nem, nem kell. Majd eljövők ide, mit szólsz? És itt találkozunk.
- Rendben! - huzta fél oldalas mosolyra az ajkát. Oh, hogy ezt a mosolyt mennyire szerettem is régen. Odavoltam érte és másodpercek alatt képes volt őrületbe kergetni vele, a szívdobogásom 100szoros ütembe kezdett verni tőle. Még mindig ugyan olyan, mint emlékeztem rá, még mindig olyan jóképű... bár akkora hatással nincs rám most. Hát eltelt egy kis idő az biztos, amióta ez az egész közöttünk történt. De bekell vallani hogy még mindig dögös és jól áll neki, valamint ahogy csak rá nézek nekem is kedvem van mosolyogni.
- Elnézést kérek, Arango úr?! - jelent meg egy magasabb sapkás férfi, egyenruhát viselt, olyant amit a futárok szoktak viselni. Kék és szürke felszerelés.
- Ah, jó napot meghozták az árut?
- Igen, megjöttek a zöldségek és a gyümölcsök. - adott át egy papirt és golyostollat Miguelnek, hogy irja alá a szállítást.
- Oh rendben. Esetleg feltudná hozni a raktárba?
- Nagyon sajnálom uram, de rengeteg megrendelésünk van, így most sajnos tovább kell mennem. De leteszem az autoról.
- Értem. Természetesen megértem akkor...
- Majd én elhozom őket és beteszem a raktárba. - ajánlkoztam fel. Miguelnek itt kellett maradnia, hogy főzzön a vendégeknek akik még az étterembe tartozkodtak. Nekem jelenleg nem volt munkám így simán megtudtam tenni.
- Biztos? Talán nem kellene most még...
- Nem lesz semmi baj Miguel. Mondtam már, hogy jól vagyok!
Kissé kétkedve, de végülis belement, mire követtem a futárt aki leadogatta nekem az autójáról a 2 darab gyümölcs ládát és 3 zöldséges ládát. Megköszönve, már tovább is indult. Csipőre tettem a kezemet, hogy felmérjem hogyan is tudnám elszállítani őket. Mire rájöttem, hogy nincs más megoldás, mint egyenként. Hát akkor kezdjünk is neki! Felkaptam az első zöldség ládát és indultam is volna tovább ám ebben a pillanatban valaki hirtelen a vállamra tette a kezét, mire felsikoltottam.
- Hé! Nyugi, csak én vagyok!
- Giovanni?! Az égeiknek, ne csinálj több ilyent tudod, hogy megijedtem? - fordultam feléje, háti táskája még mindig a hátán volt, tehát most jöhetett az iskolából. - Most végeztél? Hogy hogy nem mentél haza?
- Elmaradt egy óránk így hamarabb végeztünk. De te mit csinálsz? miért cipeled ezt a nehéz árut? Miguel tett oda, annak ellenére, hogy tudja mi történt veled reggel. - pöcintett a karomba lévő ládára.
-Hé! Jól vagyok, nincs semmi bajom látod? - fordultam körbe, hogy ezzel bizonyitsam nincs semmi bajom. - Nem Miguel tett oda, én mondtam, hogy elvállalom ugyanis neki van elég munkája az étteremben.
- Jaja értem! - ezzel meg, lekapta a táskáját és kikapta a kezemből a ládát. - Akkor sem kellene nehéz ládákat cipelned. - indult meg vele, de néhány lépés után megállt. - Fel ne vegyél mást! - nézett rám szigoruan.
- Mi? Mi? Mi?! Giovanni várj már! - szaladtam utána.
- Giovanni, hát te? - lepődött meg Miguel, amint megpillantotta öccsét ahogy belép az ajton. - Már végeztél is? Hogy hogy nem haza mentél?
- Elmaradt egy órám ennyi az egész, illetve gondoltam beköszönök... amugy meg minek tetted oda Lupe-t cipekedni? - Lupe? Jól hallottam a nevemen szólított? Oké, reggel is megtörtént, de monjduk ott a helyzet is adta magát, viszont most... most először szólít a nevemen mások előtt.
- Én mondtam neki, hogy nem kell megtegye de erősködött.
- Majd én beviszem a raktárba, hagyd őt pihenni! - Miguel bólintott, majd vissza is sietett a konyhába. Giovanni pedig elindult a raktár felé.
- Hé! Hé! Várj már! - siettem utána. - Megkérhetnélek, hogy hagyd dolgozni? Jól vagyok, teljesen jól vagyok láthatod te is és meg is kérdezheted Miguelt is, egész nap jól voltam.
- Oh, valóban? - húzta fel szemöldökét, ekkor értünk a raktár elé kinyitottam neki az ajtót, mire belépett, hogy letegye majd elkapta a csuklomat és magához huzott.
- Mégis? Mégis? Mégis mit csinálsz?! - olyan közel voltam hozzá, hogy éreztem mentonos lehelletének illatát, testünk összeért és szívverésem ritmusa az egekbe szökött. - Engedj el, még valaki félre érti!
- Biztos, hogy jól vagy? - nézett le rám barna szemeivel, amik aggódottságot sugároztak. Ez valami káprázat ugye?
- Mondtam már, hogy igen! - próbáltam ellökni magam, de sikeretlen volt a probálkozás.
- Akkor nem érzel és nem is éreztél semmit a mellkasodnál ugye? Semmi szurosságot, kényelmetlen érzést? - egy pillantra lefagyott az arcom.
- Nem... nem... nem éreztem. - tekintettem el tőle.
- Nem tudsz átverni engem. - bársonyos hangja a fülemet csiklandozta. - Pontosan tudom, hogy milyen érzés az amikor lenyeleg az óceán vizét. Nem egyszer történt meg velem.
Ajkaimba haraptam, megfogott.
- Jól van! Rendben, elkaptál. Igen érzem, igen igazad van. Volt ilyen érzésem és van... na és? Elbirom, kemény fából faragtag!
Meglepetésemre elnevette magát. Értetlenül néztem rá. Mi ütött belé, hogy hirtelen így viselkedik velem? A reggeli eset? Hát biztos, hogy megijesztettem, de mondjuk akkor sem számítottam erre a viselkedésre. Azt hittem, hogy még idiótábbnak fog hívni, valaki eléggé szerencsételn, hogy egy hullám maga alá sodorja. De ennek ellenére most ezt kapom. Miközben a gondolataimban voltam merülve, arra lettem figyelmes hogy valaki, történetesen Giovanni megfogja a csuklomat és magával huz egészen a konyhába, ahol a leves a tűzön fött, viszont Miguel nem volt bent.
- Mit csinálsz? - néztem értetlenül rá.
- Készítek neked egy friss turmixot. - lépett a kagylóhoz, hogy megmoshassa kezeit.
- Mi?
- Meglátod, hogy jót fog tenni a szurás ellen szóval, maradj egy kicsit nyugton a helyeden. Aztán beviszem a többi ládát is, amint ezzel gyorsan megleszek.
Ezzel úgy sürgött forgott a konyhába, mintha az ő konyhája lenne. Persze nem csoda, hiszen a bátyjáé és biztos, hogy sokat töltött itt gyerekkorába is, de nem számítottam rá, hogy Giovanni ez a fiú legyen, aki így tevékenykedik a konyhába. És bár csak egy turmixot készített el amibe különféle gyümölcsöket aprított, mégis nagyon ügyes volt, látszott, hogy ségedkezett és milyen jól csinálja. Azon vettem észre magam, hogy egész végig őt bámulom ámulva és mosolyogva.
- És kész! - percekkel később elém tett egy poharat, amiben egy narancs, rózsaszines lötty volt. - Idd meg, mind egy cseppig!
- Köszönöm szépen! - mosolyodtam feléje és kezembe vettem, majd bele is kortyoltam. - Huha! Ez nagyon finom!
- Persze, hogy finom hiszen én csináltam! - tette karba a kezét és emelte fel büszkén a fejét.
Valóban nagyon finom volt, szerettem az édes dolgokat, bár igaz, hogy fellépések alkalmával messzire kellett őket kerüljem ugyanis diétáznom kellett, de amugy mindig is édesszájú voltam. Mangó és barack ize dominált az italban.
- Na? - könyökölt le az asztalra és dölt előre, hogy szembe nézhessen velem. - Ugye hogy jobb már?
- Igen! Valóban, jó! - és valóban már nem éreztem a szurást a mellkasomban. - Köszönöm szépen! - előre hajoltam, szinte cetnikre voltak egymástól az arcaink. De valahogy ez akkor nekem be sem kattant, csak néztem rá hatalmas mosollyal és örültem, hogy végre ilyen jóba lehetünk és reménykedtem, hogy ez ezentúl is így lesz.
- Ti meg, mit csináltok?
