Fire
5.rész Az eset
Lupe:
Mélyen fújtam ki a levegőt, karjaimat fel - le mozgatva egyszerre. Felfirssülve éreztem magam, mindig olyant jot tesz nekem a mozgás, megnyujtoztatni az izmaimat. Jól esett, könnyűnek éreztem a testem. Reggeli edzés, mindig meghozza a kedvemet. Még nyujtozkodtam egyet, jobbra balra, majd el akartam indulni. Ám alig, hogy két lépést tettem girmaszba fordult az arcom. Csak hátra kellett nézzek Giovannira is, nem láttam, hogy kijött már a vízből. Sokat szörfözik, nagyon szerezheti. De ahogy a tenger felé néztem az üres volt.
- Mi?... - néztem meglepetten körbe, a tenger erősen hullámzott, mint kora reggel szokás volt, de senki sem lovagolta meg őket, ebben a látótérben, néhány szörföz srác igyekezett elkapni a legjobban őket, ám távolabb tőlünk.
Giovannit sehol nem láttam. Nem jött ki azt észre vettem volna, no meg arról ne is beszéljünk, hogy tuti még egyet felém szólt volna gunyorosan. Plusz Amigo még mindig a környéken szaladgált, biztos vagyok benne, hogy nem hagyná hátra. Elfogott a kétségbeesés, beesett a vízbe? Villant a tudatomban, és ebben a pillanatban megpillantottam egy zöldes kék valamit a víz felszinén, de nem jött ember vele együtt. Ez a deszkája! Gondolkodás nélkül elindultam befele a vízbe, ruhástól, ahogy voltam. Amilyen gyorsan csak tudtam usztam a villogó deszka felé. Nem hiszem el, a szemem előtt visztem el Miguel öccsét?! Hogy fogok ezekután a szemébe nézni?! Miko ő ilyen kedves volt hozzám, hogy tudnám ezt neki elmondani!
- Giovanni! Giovanni! - értem a deszkához és kezdtem kiáltani.
Megérintettem a deszkát, közben észrevettem, hogy a kötél is a vizen lebeg. Nem kötötte be magát? Vagy kicsuszott volna az eséskor?!
- Giovanni! Giovanni! - vettem egy mély levegőt, befogtam az orromat és lemerültem. A viz zavaros volt körülöttem, de próbáltam fokuszálni, viszont sehol sem láttam kék - fehér fürdőnadrágjában. Kibukkantam a vizből, hogy újból levegőt vehessek. Közben egyre jobban elfogott a kétségbeesés, hiába néztem körbe, sehol sem vélltem felbukkani. Nem hiszem el, mindjárt sirva fakadok. Csak most ismerkedtünk meg, igaz, hogy nem viselkedett valami szépen velem és én sem vele, de még megakartam ismerni Miguel öccsét. Amit ő mesélt róla és amit én is véltem látni, egyáltalán nem rossz ember, megviselte a szüleik elvesztése, magába zárkozott. Ám látszik, hogy tiszteli a bátyját és vigyázik a húgára is. Plusz nagyon jól gondoskodik a kutyájáról Amigoról.
- Giovanni! Giovanni! Annyira sajnálom... annyira sajnálom! - buttyantak ki belőlem a könnyek. - Valójában egy nagyon rendes fiú vagy, kérem az égieknek találjalak meg! Rendes vagy, jól nézel ki és...
De mielőtt befejezhettem volna egy hatalmas hullám maga alá temetett. Éreztem ahogy egyszer, kéttszer megfordulok a víz alatt, közbe az orromba és a számba is bemegy a víz. Na de jó, úgy tűnik még én is itt végzem... úgy tűnik valóban már elég jelentéktelen az életem. Mindjárt betöltöm a harmadik x-et, alig volt életem során 2-3 pasim, a szüleim folyton azzal nyaggattak, hogy szálljak be hozzájuk, hogy hallgassak rájuk, nem voltak rám büszkék, hogy milyen munkát is vállalok magamnak. Összeomlás szélén volt az életem... Miguel csak egy kis kapaszkodó volt, de még neki is hazudtam. Talán ennyire megérdemlem ezt az egészet?
Visszafogtam magam, hogy levegőt vegyek és kinyujtottam a karomat, de közben már úgy éreztem, hogy szédülök így nem tudtam, hogy merre is van a felszin, ahogy kinyujtottam, hirtelen egy kéz ragadott le és kulcsolodott erősen a csuklomra. Majd a következő pillanatban éreztem ahogy magával húz, de ugyanekkor éreztem ahogy a sötétség lassan bekebelez.
- Hé! Hé! Nyisd ki a szemed! Hé! Nyisd ki a szemed! Végy levegőt! Lupe! Lupe!
Hallottam ahogy egy kellemes, bársonyos hang szólíthat, nevemet mondja, ettől valahogy úgy éreztem a hasamba lévő lepkék repdesni kezdenek, de válaszolni nem tudtam.
Giovanni:
El sem hiszem, hogy lehet ilyen idióta, hogy beugrik értem?! És nem figyel a környezetére, ezt már neki is tudnia kellene, hogy reggelente a legnagyobbk a hullámok errefele. Jól voltam, igaz kellett egy kis idő, hogy visszakászálodjak, ugyanis elsodort a hullám. De nem először esett meg velem, hogy a vízbe estem. Miguel sosem örült, hogy nem kötöm a lábámra a deszka kötelét, az volt a gond vele, hogy viszketett ha rátettem.
Miközben egyik kezemmel derekától átkaroltam, másikkal óvatosan pofozgattam Lupe arcát, de nem tért magához, hiába szólongattam, kicsit még ráztam is. Míg a deszka kötelét csuklomra szoritottam és őt magamhoz elindultam vissza a part felé. Az elején kicsit nehezebb volt egészen addig amig nem értem az alját. Ahogy előre haladtam fél szembe folyton az arcát bámultam. Hogy a francba nézek majd Miguel szemében?! Amikor már csak a térdemig ért a víz karomba kaptam és szaladni kezdtem kifele. Kétségbeesés fogott el. Hogy történhetett ez meg komolyan?! Amint kiértem letettem a homokba és a deszkám kötelét is ledobtam magamról, majd letérdeltem melléje.
- Lupe! Lupe! - nyomni kezdtem a mellkasát, majd három nyomás után, gondolkodás nélkül szájon át lélegeztem, majd ismételgettem néhányszor el. - Gyerünk! Gyerünk! Lupe! Gyerünk! Lupe, kérlek nyisd ki a szemed! - düh nélkül mondtam az utolsó szavakat, már már aggódva, kétségbeesetten csendes hangon. Ez az egész az én hibám... az én hibám...
Most ismertem meg, bár hirtelen indulatu, kedves, segítőkész és látszik, hogy mennyire odavan a hivatásáért. Migueltől hallva és amit én is láttam, egy kedves, erős nő. Ismét lehajoltam az ajkaihoz és fújtam egyet, majd hátra hajlotam, csak néztem az arcát, közben kezeim összeszorultak és ajkamba haraptam, felemeltem jobb kezemet és végig simitottam arcán, mely hideg volt.
- Khk...khk...köh...köhh...
Gyorsan elhúztam a kezemet, ám fel is lélegeztem. Felébredt, felébredt ismét belenézhetek azokba a csodaszép barna szemeibe.
- Mi... köh...köh... mi történt? - nézett rám, miközben felült.
- Minek jöttél utánam?! Ha nem tudsz uszni maradja parton! - miért beszélek így hozzája?
-Tessék?! - hülledt el a szeme. - Tudok úszni! Csak az a hullám a semmiből jött! És hogy miért mentem be? Mert nem láttalak a felszinen, a deszkád ide oda sodrodott! Azt hittem, hogy történt veled valami! - úgy tűnik, hogy mi már csak így tudunk beszélni egymáshoz.
- Jó igen, leestem a deszkáról. Nem először történik meg, elsodrodtam kicsit, de felbukkantam a vizen.
- És akkor miért nem válaszoltál, te idióta! - ütött mellkason, lesütötte a szemét. - Aggódtam... - csendesedett el a hangja. - Azt hittem, hogy történt valami veled...
Meglepetten néztem rá, olyan esetlen volt, ártatlan, mint egy törékeny baba. Észrevettem ahogy remegni kezd, hűvő szellő sűvített végig a parton, ami egyre népesebb lett. Hiszen a ruhája teljesen átáztott, nem lehet valami kényelmes. Megköszörültem a torkomat, felálltam. Szerintem az fordult meg a fejében, hogy itt hagyom. De csak a cuccaimhoz mentem, amiket még korábban dobáltam le, útközben Amigo hozzám szaladott, megsimogattam. Majd a cuccaimból kihuztam a törölközömet és a polómat, majd visszasétáltam hozzá. Időközben összekuporodott, úgy hallottam hogy hangosan veszi a levegőt és folyton azt ismételte "ki, be , ki be". Nem szólitottam meg, csak rádobtam a törülközöt a fejére:
- Töröld meg magad, hogy ne fázz meg! - nem néztem rá, bár valamiért nagy késztetést éreztem rá. Éreztem ahogy rám tekint, gondolom meglepetten. - Majd felveheted a polómat! - nyújtottam felé, amit kis tétovázás után kivett a kezemből.
Nem néztem rá, egész végig háttal álltam neki. Amigot figyeltem ahogy önfeledten tovább szaladgál. Bár én is ilyen önfeledten, gondok nélkül élhetnék...
- Megfordulhatsz... - szólalt meg kissé félénken. Meglepett ez a viselkedése, nem volt az a hirtelen vérű, aki rögtön visszaszól, vagy gunyolodik valamivel. Őszintén már azon is csodálkoztam, hogy elfogadta ezeket, azt hittem, hogy az arcomba fogja dobni.
Megfordultam és rögtön találkoztam barna szemeivel... Félénken állt ott, a polómat viselve, ami baromi jól állt neki... valahogy azt kívántam bár reggelente ez a látvány fogadna. Édes sajtom, mire gondolsz Giovanni?! Gyorsan elhessegettem a gondolataimat, majd hozzászóltam:
- Gyere, hazakísérlek, majd az étteremhez is.
- Nem kell köszi... - szólalt meg, de nem nézett rám. - Nem akarok egy púp lenni a hátadon. - bár gúnyorosnak hangzodhat, egyáltalán nem az volt, inkább bánatos.
Elsétált mellettem, lehajtott fejjel... de csuklója után kaptam és magam felé forditottam. Mintha egy pillanatra lelassult volna az idő, tekintetünk találkozott és csak meredtünk egymásba szótlanul. Akkor válltak el egymástól, mikor Lupe zavartan elszakadt tőlem és kuhúzta kezét az enyémből:
- Nem szeretném ha rosszul lennél az uton. Ezekután a legjobb ha valaki melletted marad.
Egy pillanatra rám nézett, majd bólintott és elindult. Elvettem a dekámat és a táskámat magamra dobtam, majd füttyentettem egyet, mire Amigo lábhoz jött és rácsatoltam a nyakörvére a láncát. Így ballagtunk egymás mellett szótlanul, néha lopva rá pillantottam, de csak néhány másodpercig. Az ajkát harapdálta folyton... vajon milyen érzés lenne ha azok az ajkak viszonoznák az érintést? Ha én magam harapnának bele.... Giovanni! Komolyan, mi a baj van veled?!
- Kö... köszönöm, hogy megmentettél! Óvatlan voltam, igazad van! - törte meg végül ő a csendet.
Rápillantottam, ismét semmi gunyoroság nem volt a hangjában, sem a tekintetében. Elnéztem és most rajtam volt a sor, hogy ajkamba harapjak.
-Én... én is köszönöm, hogy befutottál értem. Sajnálom, hogy úgy leorditottalak.
Egymásra néztünk és egy fergeteges mosollyal ajándékozott meg. Hirtelen azt éreztem, hogy valami bennem repdesni kezd... Ismét csend telepedett ránk és ez egész addig, amig megérkeztünk a Colucci birtokra:
- Tán ismered a birotkosokat? Elég rég láttam valakit errefele! Van még rajtad kívül valaki itt?
- Igen, a gondnok, a szakácsnő és még egy két munkás. Valóban sokáig lehetett puszta, nem nagyon jártak haza Miáék. Oh, igen Mia a barátnőm az ővéké a birtok. Gyere csak be! - neki döltöttem a deszkámat a kerítésen túl és Amigot neki kötöttem a kerítésnek. Követtem Lupet.
Hát ez az épület mindig is kitűnt a körülötte lévőktől, nagy volt, csillogott villogot... sosem hittem, hogy valaha beléphetek a házba. Belülről is tágas volt, fényes, fehér és a barna szin uralkodott. Kitágult szemmel néztem körbe... kuncogás téritett vissza a hatalmas üveg csillárra való bámészkodásból. Lupe volt az, amikor észrevette, hogy figyelem elhallgatott... ez a lány tényleg aranyos.
- Köszönöm szépen a törölközödet és a polót is, kimosom és majd visszaadom.
- Ah, nem nem szükséges...
- Nem, ragaszkodom hozzá!
- Fernandez kisasszony, vissza is jött?! Oh, mi történt magával hiszen csurom vizes?! - lépett be egy kissé őszhajú, teltebb nő, fekete hajú, barna szemű nő.
- Kicsit, megfürödtem. - nevetett fel Lupe. - Santa kérlek kináld meg a vendégünket egy csésze narancslével. Átöltözöm és azonnal jővők.
- Jó napot! Giovanni Arango, nagyon örvendek!
- Santa Santos! Szintén! Akkor hozom is... ohh Arango? Miguel Arango öccse vagy? - bólintottam. - Oh hallottam mi történt a szüleitekkel, szörnyű tragédia. Vigasztalást nektek!
-Köszönjük! - nem szeretem ez a sajnálattal teli tekintetet, ne nézzenek így rám... ha így néznek csak feltépődnek a sebek.
Lupa:
Meglepődtem amikor Giovanni felém dobta a türölközőjét és ideadta a polóját. Azokután nem is gúnyolodott, szívatott. Elég csendes volt és őszinte ha bármit is mondott. Pedig azt hittem, hogy folytatni fogja amit elkezdett, hogy leszidott amiért utána mentem, mert azt hittem bajban van. Na meg pláné arra nem számítottam, hogy megköszönni plusz még bocsánatot is kért. Egész kellemes volt mellette sétálni, bár valamiért folyton zavarbaéreztem magam. Biztos vagyok benne, ha ilyen maradna a hangulat jó barátok lehetnénk és jól eltudnánk beszélgetni. Felértem a szobába és azonnal a szekrényhez léptem, kivettem egy hosszú narancssárga, pántos ruhát. Beléptem a fürdőbe levettem a ruháimat és gyorsa letusoltam. Amikor polót ismét a kezembe kaptam, percekig csak bámultam, napfény, homok és sós viz illata volt... Az ő illata... Egészen megnyugotatott.
Nem merenghettem sokáig, az idő telt, munka szólított és Giovannit meg a suli. Miugel biztos nem örülne ha miattam késnénk. Gyorsan megszárítottam a hajamat, majd felkaptam a ruhámat és lesiettem a nappaliba. Szinte Giovanni meg sem mozdult, ott állt ahol hagytam, annyi különbséggel, hogy pohárt tartott a kezében. Talán félt, hogy összevizezi a házat.
- Ne haragudj, hogy késtem! De most már mehetünk!
Hajamat oldalra helyeztem és közbe Giovannival szembe értem, meglepődtem, kicsit mintha elámult volna. De talán csak képezlődtem. Megköszöntem Santanak, hogy kiszolgálta Giovannit, majd kiléptünk a házból. Amigo nagyon izgatott volt mikor meglátta Giovannit, aranyos kutya igazából, nagyon játékosnak tűnik. Giovanni letérdelt hozzá és megsimogatta, mire a kutya megnyalta, így igazából olyan aranyosnak tűnt... Végül elindultunk az étterem felé, az út szótlanul telt. Néha néha rá néztem, folyton a földet fixirozta. Vajon mi járhat a fejében? És ezentúl változik valami köztünk? Meglehetünk majd együtt? Bár csak 2 nap telt el amióta itt vagyok... talán, máris megtörtük a köztünk lévő jeget.
- Nahát, a kis veszekedő páros! Meglepő, kettőtöket együtt látni! - léptünk be az étterembe ahol először Roberta látott meg, Miguel a pultnál törölt, de amint Roberta megszólalt ránk sandított. Igazából szerintem ő örült, hogy együtt lát minket. Talán neki is felcsillatn a remény, hogy jól kifogunk jönni.
- Giovanni, te még mindig fürdőnadrágba vagy?! Nemsokára suliba kell menned! - lépett el a pulttól. - Gyorsan menj haza, dusolj le és öltözz át. Majd irány a suli!
- Rendben, rendben! De hallod, vigyázz majd Lupera, nehogy rosszul legyen. - meglepetten fordítottam felé a fejemet, nem nézett rám.
- Miért? Történt valami veled Lupe? - fogott meg a vállaimtól Miguel és aggodó tekintettel rám nézett.
-Elsodorta egy hullám, egy kis ideig a víz alatt volt. Elsősegélyt kellett alkalmazzak. - válaszolt helyettem Giovanni.
-Tessék?! - kerkedett el Miguel szeme. - Mégis, hogyan történt?!
-Én...csak.. - próbáltam elnevetni a dolgot.
- Értem jött be, leestem a deszkáról és nem látott, csak a deszkámat ahogy sodorja a víz. Ahogy keresett, úgy sodorta le a hullám.
- Bement érted?! Mondtam neked, jól, hogy légy óvatos és kösd magadhoz a deszkát!
-Igen, tudom! Sajnálom! Most megyek hazasietek elkészülni és irány a suli!
Csak néztem Giovannit, ahogy megfordul nem mondt semmit és kilép az épületből. Nem hittem, hogy elmondja az igazat vagy legalábbis hogy valahogyan gunyolodva fogja elmondani. Talán rosszul érzi magát a történtekért? Vagy feltépődtek valami sebek ezzel? Beszélnem kell majd vele...
- Jól vagy Lupa? - karolta át a derekamat Miguel, felé fordultam.
- Igen, tényleg! Nincs semmi bajom!
-De talán, jobb lenne ha ma inkább pihennél!
- Nem, nem szerentém ha már a második napomon szabadnapot kapnék. Jól vagyok tényleg! Dolgozni fogok! - mosolyogtam rá.
-Rendben, de ha valamit érzel azonnal szólsz! - egyezett végül bele, bár kicsit kétkedve.
Bólintottam, mja dintettem, hogy fejezzük be az előkészületeket.
